Amióta csak emlékszem, rám számított mindenki, amikor szétesett valami. Én voltam a megbízható, a megoldó ember, aki akkor is ott van, ha már alig áll a lábán.
Tegnap valami mégis elmozdult.
Reggeli kávéval ültem le, amikor csörgött a telefonom. Apám hangja feszült volt. A húgom a sürgősségin járt, haza kellett vinni. Ő messze él, nem tudott jönni. Én fél órára lakom. Azt mondta halkan: kérlek, szüksége van rád.
Ismét felkúszott bennem a megszokott bűntudat. Az, ami arra késztet, hogy mindent eldobok, ahogy szoktam. Most azonban nem tettem. Mély levegőt vettem és azt mondtam: nem.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
