Az este teljesen átlagosnak indult, legalábbis annak kellett volna lennie. Nyolc hónapos terhes voltam. Nehéz volt a mozgás, fájt a derekam, minden lépésnél éreztem, mennyi munkát végez a testem. Amikor hazaértünk a piacról, megkértem a férjemet, hogy vigye be a szatyrokat. Nem parancs volt, csak egy egyszerű kérés, ami ebben a helyzetben szerintem magától értetődött.
Mielőtt válaszolhatott volna, az anyósom hangja átvágott a levegőn.
„A világ nem körülötted forog”, csattant fel, és úgy nézett rám, mintha csak színészkednék. „A terhesség nem betegség.”
Belehasított. Ott álltam megszégyenülve, és vártam, hogy a férjem végre megszólal, megvéd, vagy legalább annyit mond, hogy hagyja abba. De csak bólintott. Mintha igazat hallana, mintha ez egy kőbe vésett szabály lenne.
Így aztán fogtam a teli szatyrokat, és egyedül cipeltem be mindent. A karom remegett, a hasam feszült, a lépcső hosszabbnak tűnt, mint valaha. Nem is a bevásárlás volt a legnehezebb, hanem a csend. A férjem csendje, az anyósa lenézése, az a furcsa, üres magány, ami hirtelen rám ült.
Aznap éjjel nem jött álom a szememre. A plafont néztem, közben a baba mocorgott bennem. Mintha emlékeztetett volna, hogy van miért erősnek lennem. A férjem mellettem aludt, mintha semmi sem történt volna. Én pedig csak forgolódtam, és a csalódás súlyát próbáltam elviselni.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
