Amikor megszületett a kisfiunk, azt hittem, a legnehezebb az lesz, hogy hozzászokjak az éjszakázáshoz. Hogy majd a kialvatlanság visel meg a legjobban, az, hogy nem lesz egyetlen nyugodt percem sem, vagy hogy minden nap ugyanaz a mókuskerék vár rám: etetés, pelenkázás, altatás, mosás, pakolás, főzés, takarítás, újra etetés, újra altatás, és valahol a végén talán két korty kihűlt kávé.
De tévedtem.
A legnehezebb nem az volt, hogy egyetlen nap sem hasonlított szabadságra.
A legnehezebb az volt, hogy a férjem szerint én „egész nap otthon vagyok”, vagyis tulajdonképpen nem csinálok semmit.
Az első időben próbáltam nem felvenni. Azt mondogattam magamnak, hogy biztosan fáradt. Hogy dolgozik. Hogy ő sem találja a helyét az új helyzetben. Hogy majd belejön. Hogy idő kell neki. Hogy nem rosszindulatból mondja, csak egyszerűen fogalma sincs, miből áll egy napom.
Csakhogy az ilyen mondatok nem egyszer hangzanak el. Nem véletlenül csúsznak ki valaki száján. Lassan beépülnek a mindennapokba, mint valami láthatatlan por, ami mindent belep.
– Te legalább napközben itthon vagy – mondta egyszer, miközben levette a cipőjét az előszobában.
Akkor éppen aznap negyedszer vettem át a kisfiunkról a ruhát, mert bukott. A mosógép ment. A tűzhelyen leves főtt. A konyhapulton félig összehajtogatott ruhák tornyosultak. A gyerek a csípőmön sírt, mert fájt a foga, én pedig reggel óta még a hajamat sem tudtam rendesen összefogni.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
