Csak ránéztem.
– Itthon vagyok, igen – mondtam csendesen.
Máskor így szólt:
– Jó neked, hogy nem kell bejárnod dolgozni.
Ez már jobban fájt.
Mert én is dolgoztam. Csak annak nem volt ebédszünete. Nem volt munkaidő vége. Nem volt hétvége. Nem volt betegszabadság. Nem volt olyan, hogy „most nem érek rá”. Nem volt olyan, hogy valamit majd holnap megcsinálok. Egy baba mellett minden azonnal van. Most éhes. Most sír. Most lázas. Most álmos. Most pelus kell. Most anya kell.
És az anya közben valahogy láthatatlanná válik.
Egy idő után már nem csak elejtett megjegyzések voltak. Egyszer vacsora közben, teljesen hétköznapi hangon megkérdezte:
– De amúgy te egész nap mit csinálsz?
Emlékszem, megállt a kezemben a villa. Nem veszekedős hangon kérdezte. Ez benne volt a legrosszabb. Ő tényleg nem értette. Tényleg azt hitte, hogy a GYES valami átmeneti kényelmes állapot, ahol az ember üldögél, babázgat egy kicsit, aztán ha kedve van, főz valamit.
Akkor még próbáltam elmagyarázni.
Elmondtam, hogy aznap reggel fél ötkor kelt a gyerek. Hogy hat előtt már túl voltunk egy pelenkacserén és egy átöltözésen. Hogy mire ő felébredt, én már elpakoltam a tegnapi edényeket, feltettem a mosást, megetettem a babát, letöröltem a kifröccsent gyümölcspürét a konyhaszékről, és megpróbáltam meginni egy kávét, amit végül hidegen öntöttem ki a mosogatóba. Elmondtam, hogy délelőtt elmentem a gyerekorvoshoz, hazafelé bevásároltam egy kézzel és egy babakocsival, aztán mire hazaértem, a gyerek üvöltött, a szatyrok szakadtak, és a lift persze nem működött. Elmondtam, hogy ebédet főztem, közben pelenkáztam, altattam, teregettem, rendet raktam, és délutánra úgy fájt a derekam, hogy alig tudtam kiegyenesedni.
Végighallgatott, aztán vállat vont.
– Jó, de ezek ilyen alap dolgok, nem?
Aznap este a fürdőszobában sírtam el magam, halkan, hogy ne hallja senki.
Nem azért, mert gonosz volt.
Hanem azért, mert semmibe vette azt, amiből az életünk működött.
A tiszta ruhákat.
A meleg ételt.
A bevásárolt hűtőt.
A fertőtlenített cumikat.
Az időben kimosott bodykat.
A beágyazott kiságyat.
A rendet, amit sosem tartott tökéletesnek, csak természetesnek.
Mert sokszor az a munka a legláthatatlanabb, amit mindig akkor vesznek észre, amikor nincs elvégezve.
Sokáig nyeltem. Sokáig magyaráztam. Sokáig próbáltam kedvesen, türelmesen, logikusan megértetni vele, hogy attól, hogy valamiért nem kapok fizetést, még munka. Hogy attól, hogy itthon végzem, még nem pihenés. Hogy attól, hogy szeretetből csinálom, még nem válik könnyűvé.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
