– Ahogy jónak látod – feleltem.
– Te mennyit szoktál?
– Nem tudom. Hiszen egész nap nem csinálok semmit.
Felnézett rám. Nem volt benne harag. Csak zavar.
A mosás végül valami furcsa félkudarc lett: a fehér pólóit együtt mosta a sötét zoknikkal, és a gyerek egyik textilpelusát is bedobta közéjük. Amikor kiszedte, minden valahogy szürkés árnyalatú lett. Olyan arcot vágott, mint egy megrovott iskolás.
Majdnem megsajnáltam.
Majd eszembe jutott az a vacsoraasztali kérdés:
„Amúgy te egész nap mit csinálsz?”
Nem szóltam.
A negyedik napon, amikor hazaért, csendes volt. Nem panaszkodott. Nem sértődött meg. Nem próbálta elviccelni. Leült a konyhába, nézte a hűtőre ragasztott árlistát, aztán engem.
A gyerek éppen a járókában játszott. Én répát pucoltam vacsorához. Olyan egyszerű kép volt, olyan hétköznapi, mégis valahogy ott sűrűsödött össze benne az elmúlt hónapok minden feszültsége.
– Figyelj – mondta végül halkan. – Beszélhetünk?
Letettem a kést.
– Persze.
Néhány másodpercig hallgatott.
– Bocsánat.
Ennyi volt. Nem nagy jelenet. Nem filmbe illő vallomás. Nem térdre borulás. Csak egy szó. De ritkán hallottam tőle ennyire őszintén.
– Nem gondoltam végig – folytatta. – Azt hittem… nem is tudom, mit hittem. Hogy ez csak úgy megy. Hogy mivel itthon vagy, könnyebb. Hogy a gyerekkel vagy, és közben belefér minden más. De ez a pár nap…
Elnevette magát, de fáradtan.
– Fogalmam sem volt róla, mennyi mindent csinálsz. Tényleg nem. És azt hiszem, hozzászoktam, hogy minden kész van. Tiszta ruha, kaja, rend, minden. Mintha ez természetes lenne. Pedig nem az. Te csinálod.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
