Évekig nem volt köztünk semmi. Se telefon, se üzenet, se születésnapi kártya. Semmi jel.
Az élet kemény volt, olyan módon, amit senkinek nem kívánok. Még szinte gyerek voltam, és közben egy gyereket neveltem. Elvállaltam minden munkát, amit találtam, éjjel tanultam, nappal dolgoztam, és megtanultam beosztani azt a keveset is. Ami igazán megmentett, az a legjobb barátnőm szülei voltak. Nem lett volna kötelességük, mégis segítettek. Adtak egy kanapét, amikor nem volt hová mennem. Megmutatták, hogyan osszam be a pénzt, mit csináljak, ha hajnal 3-kor sír a baba, és hogyan higgyem el, hogy nem vagyok elrontva attól, hogy az életem nem úgy alakult, ahogy „kellene”.
Ők lettek az a család, akit elveszítettem.
Lassan, sok küszködéssel felépítettem valamit. Lett stabil munkám, lett napirendem, és egyszer csak azt éreztem, hogy a holnap nem mindig vészhelyzet. A fiam közben nőtt. Kíváncsi volt, kedves, okos, és volt benne valami fény, amitől minden értelmet nyert.
A mostohaanyámat legközelebb apám temetésén láttam.
Idősebbnek tűnt, és valahogy kisebbnek is. Alig vett tudomást rólam, mintha csak egy távoli ismerős lennék, nem az a lány, akit évekig neveltek. Aztán leguggolt a fiam elé, hosszan nézte az arcát, és átölelte.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
