A ház furcsán csendes volt, mintha figyelne. A szoba közepén egyetlen fa szék állt. Régi darab, gondosan kifényesítve, valahogy ismerős, csak még nem tudtam, honnan. A háttámláján összehajtva egy takaró pihent. Összeszorult a mellkasom, még mielőtt az agyam utolérte volna, mit látok.
Az anyagot azonnal felismertem.
A nagymamám kötényének egy része.
Egy darab az első koncertpólómból.
Csík a függönyből, amit az első albérletünkbe vettünk.
Minden négyzet egy emlék volt, az életem apró darabjai, egymáshoz varrva, türelmes gonddal. A takaró hajtásai között borítékok lapultak, sok-sok boríték. Vastagok, kézzel címezve, mintha régóta vártak volna rám.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
