Vannak pillanatok az életben, amikor hirtelen kicsúszik a talaj a lábad alól, és ami addig biztosnak tűnt, egy szempillantás alatt széthullik. Nálam ez a saját nappalimban történt, amikor a férjem, akivel közös életet építettem, közölte, hogy válni akar. Azt mondta, elköltözik, én pedig majd „valahogy megoldom” a négy gyerekkel. A sokk óriási volt, de igazán az utolsó mondatai maradtak meg bennem: távolságtartó, lekezelő, teljesen érzéketlen szavak.
Aznap este nem könyörögtem és nem vitatkoztam. Inkább összepakoltam, amit tudtam. Összeszedtem a gyerekeket, becsuktam magam mögött az ajtót abban a házban, amit több mint tíz évig gondosan építgettem, és kiléptem az ismeretlenbe. A házasság rövid időn belül hivatalosan is véget ért, maga után hagyva félelmet, gyászt és rengeteg kérdést, de valami csendes tisztánlátást is, ami az idő múlásával egyre erősebb lett.
Az első hónapok nagyon nehezek voltak. Zsonglőrködtem a munka, az iskolai teendők, a lelki sebek és azokkal a felelősségekkel, amiket addig sosem vittem egyedül. Az állandó fáradtság a mindennapjaim része lett. A káosz alatt azonban lassan valami váratlan kezdett formát ölteni. Újra észrevenni kezdtem saját magamat.
Elmentem sétálni úgy, hogy nem kellett rohannom. Rendbe raktam a környezetemet, átválogattam a felesleges dolgokat. Olyan könyveket olvastam, amelyek elgondolkodtattak, és olyan ételeket főztem, amelyek tápláltak, nem csak gyorsan laktattak. Az a nő, aki évek alatt elveszett a folyamatos alkalmazkodásban, lassan visszatért.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
