Most viszont Mihály szavai nem engedték Nina fejét.
Visszament a terembe. Gergő az asztalfőn ült, hangosan skandált valamit a többiekkel. Előttük ott állt a két pohár, szalaggal átkötve, ahogy a szokás diktálja.
Nina leült mellé. Gergő a terítő alatt a térdére tette a kezét. A szorítása kemény volt, kellemetlen, és nem hasonlított gyengédségre.
„Hol voltál?” kérdezte halkan. „A ceremóniamester már vár. Jön a fő koccintás.”
„Megigazítottam a ruhám” felelte Nina, és próbálta egyenletesen tartani a hangját.
Gergő elmosolyodott, de a szeme hideg maradt.
„Kész vagy? Akkor szedd össze magad.”
A zene hangosabb lett. A ceremóniamester felemelte a poharát. Gergő egy pillanatra félrenézett, Nina pedig akkor mozdult. Óvatosan, természetesnek tűnően megcserélte a poharakat.
Gergő szinte egy húzásra kiitta. Mosolyogva tette le az asztalra, aztán alig telt el egy perc, és az arca megváltozott. A mosoly eltűnt, mintha letörölték volna. Összeráncolta a homlokát, körbenézett, és hirtelen rámarkolt az asztalterítő szélére.
„Nem vagyok jól” mondta, és fel akart állni.
A szék megnyikordult, Gergő megingott. Először páran nevetni kezdtek, azt hitték, túl sokat ivott. A nevetés gyorsan elhalt. Gergő keze egyre jobban remegett, a légzése kapkodó lett.
Nina mozdulatlanul ült mellette. Nem szólt, nem kapkodott. Csak figyelt.
Gergő újra fel akart állni, de most már nem sikerült. Lezuhant a székről, és a földre csúszott. Valaki felsikoltott, többen felpattantak.
Míg valaki mentőt hívott, Gergő a hátán feküdt, zihált, és nyitva volt a szeme. Nínára nézett, mintha mondani akarna valamit, de a szavak nem jöttek.
Amikor a mentők megérkeztek, hordágyra tették, és elvitték. A teremben ott maradtak a zavart vendégek, Gergő apja, aki sírt és kiabált, és Nina, aki egyszerre volt sokkos és furcsán tiszta fejű.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
