Az ünneplés anyukámnál volt, és csak apukámat hívtam meg. A felnőttek közti múlt amúgy is elég bonyolult volt, ezért úgy szerveztem az estét, hogy ne legyen kínos helyzet. Amikor megszólalt a csengő, és ott állt az ajtóban, a tortát óvatosan tartva, az arcán bizonytalansággal, nem gondolkodtam sokat. A régi beidegződéseim irányítottak.
„Szerintem most nem igazán jó, hogy itt vagy,” mondtam, próbáltam udvarias maradni, mégis határozott. „Ma este csak a legszűkebb családé.”
Nem vitatkozott, és nem is mentegetőzött.
Csak bólintott, finoman letette a tortát az ebédlőasztalra, boldog születésnapot kívánt, aztán az ajtó felé indult. Mielőtt kilépett volna, halkan még ennyit mondott: „Talán később még meg tudjátok kóstolni.” Akkor ezt inkább burkolt próbálkozásnak vettem, hogy benne maradjon a körben, ezért elengedtem a fülem mellett.
Vacsora közben mégis volt valami furcsa. Apukám, aki általában a legnagyobb mesélő, most szinte alig beszélt. Mosolygott, ha szóltunk hozzá, de nem volt igazi. A tányérján csak tologatta az ételt, mintha valami nehéz dolog nyomná belülről. Azt hittem, megint két világ közé szorult, és pont ezt akartam elkerülni azzal, hogy kevesen legyünk. Később viszont lassan oldódott a hangulat. Előkerültek a régi történetek, jöttek a viccek, és egy időre megint meleg lett a szoba, egyszerűbbnek tűnt minden.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
