Victor Rowan már a fényes fekete szedán ajtaját fogta, amikor egy bizonytalan, halk hang átszűrődött a magas vaskapu rácsain.
„Uram… nem keres esetleg bejárónőt? Takarítok, mosok, főzök, bármit. Kérem… a kishúgom tegnap óta nem evett.”
A biztonságiak azonnal mozdultak. Pont erre voltak kiképezve, hogy az ilyen helyzeteket még azelőtt lezárják, mielőtt gond lesz belőle. Victort az évek alatt rengetegen állították meg, betanult történetekkel, kétségbeesett könyörgéssel, nagy ígéretekkel. Megtanulta, hogyan kell továbbmenni. Nála a megállás sokszor gyengeségnek számított.
Máskor most sem fordult volna vissza.
Csakhogy ez a hang más volt.
Nem követelőzött, nem játszott rá semmire. Törékeny volt, mintha egyetlen elutasítástól összeroppanna.
Victor megállt, és a kapu felé fordult.
Egy nagyon fiatal lány állt ott, alig több, mint tinédzser. Túl vékony volt, a kabátja nagy és lógott rajta, mintha valaki másé lett volna. A cipője sáros, kopott. A haját gyorsan fogta össze, pár tincs az arcába hullott. Az arca fáradt volt, olyan fáradt, amit egy gyereknek nem kellene ismernie.
A hátán egy baba volt.
Nem modern hordozóban, csak egy régi, elnyűtt takaróval rögzítve. A kicsi túl csendesnek tűnt. Victor észrevette a mellkas alig látható mozgását, azt a nyugtalanító mozdulatlanságot.
Egy pillanatnyi ingerültség átfutott rajta. Pont az ilyen jeleneteket kellett volna kizárnia a rendszernek.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
