Soha nem gondoltam volna, hogy hatvankét évesen ilyesmi történhet velem.
Abban az évben az életem csendesen csordogált. Szinte minden nap ugyanolyan volt.
A férjem már régen meghalt. A gyerekeim felnőttek, mindegyiküknek megvolt a saját családja és a saját gondja. Én pedig egyedül éltem egy kis házban a város szélén.
A napok nyugodtan teltek. Ebéd után gyakran az ablaknál ültem, hallgattam a madarakat, és néztem, ahogy a nap lassan lebukik az üres utca felett. Kívülről békésnek tűnt minden, belül viszont régóta ott ült bennem a magány. Próbáltam nem foglalkozni vele.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
