Az, hogy ugyanabban a kórházban dolgozhattam, mint apám, mindig különleges érzés volt. Olyan biztos pont, ami jól jött a hosszú, fárasztó műszakok között.
Apám közel 30 éve volt ott ápoló. Sokan tisztelték a nyugodt jelenlétéért, a biztos kezéért, és a száraz humoráért, amivel gyakran oldotta a betegek feszültségét. Én a szociális területen dolgoztam, családoknak segítettem eligazodni a diagnózisok, papírok, és nehéz döntések között. Ritkán találkoztunk, mert eltértek a beosztásaink. Amikor mégis összefutottunk a folyosón, adtunk egymásnak egy gyors ölelést. Semmi nagy jelenet, csak egy rövid jelzés, hogy minden rendben van.
Egy délután egy frissen felvett nővér pont ezt látta.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
