Aznap éjjel nem sokat aludtam. Forgolódtam hajnalig.
Arra gondoltam, mit jelent életet hordani, és mégsem én nevelem fel. Közben a határokat is mérlegeltem. Attól is féltem, mennyire lehet ehhez nem kötődni. Mégis, minden gondolat alatt ott volt az egyszerű igazság: nagyon szerettem őket.
Végül a szeretet erősebbnek bizonyult, mint a félelem.
Igent mondtam.
A következő hónapok egyszerre tűntek hétköznapinak és hihetetlennek. Jöttek az orvosi időpontok, a vitaminok a konyhapulton, a naptárban a sok apró jelölés. Közben a testem lassan megváltozott, és egy monitoron felbukkanó szívhang egyszer csak valósággá vált.
Minden rúgást éreztem. Minden apró moccanást, minden ritmusváltást.
Mégis újra és újra emlékeztettem magam, finoman, de határozottan, hogy ez a baba nem az enyém a megszokott értelemben.
Amikor Bella megszületett, pár másodpercig a karomban tarthattam. Meleg volt és elképesztően pici. Aztán odaadtam őt az anyjának, aki remegő kézzel, könnyes szemmel várta.
Onnantól én lettem a „nagynéni”.
Huszonöt éven át ez volt a helyem.
Az a nagynéni, aki korábban érkezik feldíszíteni a születésnapra. Aki az első sorban ül a táncelőadáson. Aki kézzel írt üzenetet küld vizsgák előtt, és sosem felejti el a ballagást.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
