Elmesélte, hogy órákig ott ült mellette. Verseket olvasott fel egy régi kötetből. Megfésülte a haját, pont úgy, ahogy anyukám szerette, lassan és óvatosan. Beszélt neki az időjárásról, a kinti madarakról, apró, hétköznapi dolgokról, mintha anyukám minden szót értene.
„Nem maradhatott egyedül” ismételte, szinte suttogva.
Ott tört ki belőlem minden. A bűntudat és a gyász egyszerre csapott össze. Ez az idegen ember megadta neki azt, amitől én a legjobban féltem, hogy a végén nem tudok megadni, a jelenlétet.
Hónapokkal később, amikor átnéztem anyukám holmiját, találtam egy vékony füzetet a fiók mélyén. Korábban sosem láttam. A kézírás nem az övé volt.
Rövid bejegyzések voltak benne, dátummal, gondosan vezetve. A gondozó írta őket.
„Szereti a régi szerelmes dalokat.”
„Mosolyog, ha fésülöm a haját.”
„Ma nyugtalan volt, de megnyugodott, amikor olvastam neki.”
Oldalról oldalra apró pillanatokat őrzött meg, amikről lemaradtam. A bizonyítékát annak, hogy anyukám még számított valakinek. Hogy még látták, még ismerték.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
