Nagyot nyeltem. „Nem én vagyok az apád” mondtam halkan. „Kit próbálsz hívni?”
Szünetekkel, sírással küszködve elmagyarázta, hogy lerobbant az autója egy isten háta mögötti helyen. Pánikban hívta az apját, de a férfi nemrég számot cserélt. Ő meg reflexből az előző számát hívta, ami a telefonjában még mindig „Apa” néven szerepelt.
Az a szám pedig most az enyém volt. Ugyanaz, amelyik valaha Helené volt.
Nyugtattam a lányt, nem tettem le a telefont, amíg meg nem érkezett hozzá a segítség. Csak utána ültem vissza a kocsimba, és ott sírtam, egészen napkeltéig.
Azon az éjszakán pár szívdobbanásnyi időre úgy éreztem, Helen visszatalált hozzám. Mintha csak annyit akart volna jelezni, hogy a szeretet soha nem tűnik el teljesen.
Megjegyzés: A történet fikció, valós események ihlették. A nevek, szereplők és részletek megváltoztak. Bármilyen hasonlóság véletlen. Az író és a kiadó nem vállal felelősséget azért, ahogyan az olvasók értelmezik vagy felhasználják a történetet.
