Szigorú tudott lenni, de egy szabálya volt, amihez mindig ragaszkodott: a pince közelébe se menjek.
A ház hátulján, a hátsó lépcső mellett volt egy régi lejárat. Nehéz, fém ajtó, ami mintha a fal része lett volna. Mindig zárva volt, soha, egyszer sem láttam nyitva.
Gyerekként persze kérdeztem róla. Egy zárt ajtó mindig valami izgalmasat ígér.
„Mi van odalent, nagyi? Miért van állandóan bezárva?”
Evelyn ilyenkor ugyanazzal a mozdulattal zárta le a témát.
„Kicsim, sok régi holmi van lent, megütheted magad. A te biztonságodért van bezárva.”
Ennyi volt. Nem vita, nem magyarázat, és a beszélgetés véget ért.
Egy idő után megszoktam. Nem kérdeztem többet, és szinte fel sem tűnt, hogy ott van.
Fogalmam sem volt róla, hogy a nagyi nem csak rendet őrzött a pincében, hanem egy egész életet rejtegetett.
Az idő ment tovább. Egyetemre jártam, hétvégente gyakran hazamentem hozzá, hogy kicsit feltöltődjek. Aztán megismertem Noah-t. A „nálad alszomból” gyorsan „összeköltözünk” lett, jöttek a hétköznapi dolgok, bevásárlás, festékminták, tervek.
Evelyn nagyi sokáig ugyanaz a nyugodt, stabil ember maradt, csak lassult. Aztán valami megváltozott.
Először apróságok: feledékenység, félbehagyott teendők, fáradtság. Ha rákérdeztem, legyintett.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
