Amikor 17 évesen terhes lettem, az első érzés nem a félelem volt. Hanem a szégyen.
Nem a babák miatt, őket már akkor szerettem, amikor még a nevüket sem tudtam. A szégyen inkább attól jött, hogy hirtelen megtanultam kisebbre húzni magam.
Megtanultam úgy végigmenni a folyosón, hogy ne vegyenek észre. Megtanultam a tálcám mögé rejteni a hasam az ebédlőben. Mosolyogtam, miközben a testem változott, a többiek pedig báli ruhákat próbáltak, meg arról beszéltek, kit csókoltak meg a hétvégén.
Amíg ők a szalagavatóról posztoltak, én azon voltam, hogy a sós keksz bent maradjon a harmadik órán. Amíg ők a felvételiről beszéltek, én a bedagadt bokáimat néztem, és azon gondolkodtam, egyáltalán le tudok-e érettségizni.
Az én napjaimban nem voltak fényfüzérek és táncok. Volt viszont rengeteg papírmunka, vizsgálatok, és ultrahangok félhomályos rendelőkben, lehalkított monitorokkal.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
