Három éven át a bátyámmal két, egymás mellett futó életet éltünk.
Elég közel voltunk ahhoz, hogy tisztán emlékezzünk a másikra, és elég messze ahhoz, hogy úgy tegyünk, mintha nem számítana. A szakításunk nem volt hangos. Nem volt kiabálás, nem voltak nagy jelenetek. Csak egy félresiklott beszélgetés, pár túl éles mondat, aztán egy csend, ami lassan megszilárdult köztünk. A büszkeség pedig elvégezte a munkát. Azt hittem, hogy ha kizárom őt, az önbecsülés. Azt mondogattam magamnak, hogy a családi kötelék sem ment fel senkit a fájdalom alól. Idővel a hiánya már nem tűnt furcsának. Legalábbis ezt ismételgettem.
Az élet szépen berendezkedett arra a résre, amit ő hagyott. A születésnapok elteltek üzenet nélkül. Az ünnepek csendesebbek lettek, kisebbek, olyanok, amiket még elbírtam. Olyan napirendet raktam össze, amiben nem szerepelt, és ezt neveztem nyugalomnak. Ha eszembe jutott a neve, félresöpörtem a gondolatot. Azt mondtam, ha ráírok, csak újra feltépem azt, ami már lezárt. A történet, amit meséltem magamnak, egyszerű volt, és sokáig senki nem zavarta meg.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
