Nem így lett.
Vivian ötéves volt, amikor Mike megkérte a kezem. Addigra két és fél éve jártunk, és őszintén azt hittem, ő a tökéletes társ.
Vivian is kedvelte. Féltem, hogy majd ellenszenvvel fogad bárkit, aki közénk kerül, de Mike mellett ez nem történt meg. Mike egyszerűen… könnyű volt szeretni.
Ott ült az iskolai műsorok első sorában, felépített Viviannek egy kis faházat a kertben, és valahogy mindig tudta, reggel tojást kér-e vagy palacsintát. Figyelt rá, és ezt a gyerek is érezte.
A lányomat leültettem a konyhaasztalhoz, hogy elmondjam neki az eljegyzést.
„Nem kell úgy hívnod, ahogy nem szeretnéd. Nem cserél le senkit.”
Vivian komolyan bólintott. „Rendben.”
Az első évek tényleg jól alakultak. Olyannyira, hogy Vivian egy idő után Mike-hoz ment először, ha csúfolták az iskolában, vagy rosszat álmodott. Akkor ezt jó jelnek vettem.
Mire megszületett a közös fiunk, Vivian elkezdte Mike-ot „apának” hívni. Nem erőltette senki, csak úgy megtörtént, ahogy a jó dolgok néha maguktól történnek.
Most 16 éves. Már nem a kis, copfos gyerek. Okos, céltudatos, az a fajta diák, akit a tanárok félrehívnak, hogy a „benne rejlő lehetőségről” beszéljenek.
Közben mégis változott valami otthon. Eleinte nem tudtam megfogni, mi az, aztán rájöttem, hogy Mike viselkedése is közrejátszik abban, hogy feszültebb lett a hangulat, főleg Vivian felé.
Akkor tűnt fel először igazán, amikor egy szülői értekezletről szinte repültem haza a jó hírekkel.
„Mindenből AP vizsgát javasolnak” mondtam Mike-nak. „Kémia, angol, lehet, hogy matekból is előre. Ez óriási!”
Mike bólintott, de nem lelkesedett. „Igen… csak ez rengeteg meló.”
„Bírni fogja” vágtam rá. „Most számít igazán.”
Vivian minden este széthúzta a könyveit az étkezőasztalon. Rendszere volt, sorban álltak a filcek, színkódolt jegyzetek, precíz kupacok. Büszke voltam rá, nagyon.
Miközben én segítettem neki készülni, Mike egyre többször zavarta meg. Elsőre ártatlannak tűnt. Megkérdezte, kér-e nasit, nem tartana-e szünetet. Csakhogy hiába mondta Vivian, hogy jól van, Mike újra és újra próbálkozott.
„Csak be akarom fejezni” felelte Vivian a könyve fölé hajolva, Mike meg ott álldogált körülötte.
Nem szóltam rá. Nem láttam ebben nagy ügyet. A főiskola még két évre volt, mi meg építettük az utat oda. Vivian fókuszált, én pedig azt gondoltam, jó kezekben van.
Aztán jöttek a „fagyizások”.
Nyár volt, és teljesen ártalmatlannak tűnt. Mike felajánlotta, hogy elviszi Viviant fagyizni, jutalomként, amiért ennyit tanul. Hamar rituálé lett belőle.
Úgy jöttek haza, hogy turmixot szorongattak, a konyhában sutyorogva nevettek, mintha egy aprócska csínyt követtek volna el. Tetszett, hogy Viviannek van valami kicsi, ami feldobja a napját.
Aztán november lett. Majd december.
A járdák deresek voltak, a szél csípett, és Mike még mindig felkapta a kulcsot.
„Fagyizunk egyet?”
Először azt hittem, viccel.
„Komolyan?” kérdeztem egyszer. „Ilyen időben?”
Vivian már fél lábbal az ajtónál volt, kabátot húzott. Mike meg csak vigyorgott.
Na, akkor kezdtem igazán figyelni.
Egyszer megkérdeztem, hol voltak.
„A benzinkút melletti helyen” mondta Vivian túl gyorsan.
Máskor Mike elejtette, hogy „kicsit messzebb” mentek, mert Viviannek kellett egy kis levegő.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
