Apróságok voltak. Semmi bizonyíték, csak egyre több kis eltérés, ami összeadódott. Egyik este 40 percig voltak távol, máskor majdnem egy órát. Vivian csendesebben jött vissza, a pír az arcán nem illett a hideghez. A gyomromban pedig ott maradt az a kellemetlen érzés.
Próbáltam észszerű lenni. Vivian hozta a jegyeit, tette a dolgát, tinédzserként amúgy is hullámzó a hangulata. Mégis úgy éreztem, valami nem stimmel.
Mike mindig bekapcsolja a menetrögzítőt vezetés közben. Azt mondja, jó, ha van felvétel balesetnél, biztosítás miatt.
Egyik este, amikor mindenki aludt, kimentem, és kivettem a memóriakártyát.
Végig remegett a kezem.
Leültem a konyhaasztalhoz a laptoppal. Csend volt, csak a saját légzésemet hallottam. Mondogattam magamnak, hogy túlreagálom.
Aztán elindult a videó.
Eleinte semmi különös. Lámpafények csúsztak át a szélvédőn, alig volt forgalom, Mike keze mozdult a kormányon. Vivian csak részletekben látszott. Egy kapucni villanása a tükröződésben, egy váll kontúrja, amikor erősebb fény alá értek.
Viszont nem mentek a benzinkút felé.
Egy mellékutcába kanyarodtak, amit ismertem, de elsőre nem ugrott be, honnan. Régi téglaépületek, sötét kirakatok, zárt üzletek. Mike leparkolt.
A kamera ment tovább, Mike kiszállt, megkerülte a kocsit, és kinyitotta az anyósülés ajtaját, ami épp kicsúszott a képből. Egy árnyék mozdult, aztán Vivian belépett a látómezőbe háttal.
Egy ajtó felé indultak. A bejáratnál volt egy tábla. Megállítottam a felvételt, hogy ki tudjam venni. A szöveg elmosódott, de egy női alak rajza tisztán látszott, íves pózban, felemelt karokkal.
Mike közelebb hajolt Vivianhez, mondott neki valamit, aztán Vivian egyedül bement.
Mike a falnak dőlt, megnézte a telefonját, tett pár lépést ide-oda, majd visszaült a kocsiba.
Eltelt húsz perc.
Aztán harminc.
Ott ültem a konyhában, mozdulatlanul. A felvételen nem történt semmi látványosan rossz, mégis kevés volt ahhoz, hogy megnyugtasson. A fejemben egyetlen gondolat körözött: mi ez a hely, és miért hazudtak róla?
Amikor Vivian kijött, Mike újra kinyitotta neki az ajtót. Hazafelé Vivian nevetett valamin, amit Mike mondott, a szélvédőn egy pillanatra látszott a tükröződése.
Lezártam a laptopot, és a sötétben csak a saját arcomat bámultam a fekete képernyőben.
Aznap éjjel nem aludtam.
Reggel automatikusan csináltam a reggelit, csomagoltam a tízórait, de belül szét voltam esve. A felvételtől nem lett tisztább semmi, csak több lett a kérdőjel.
Másnap vacsora után már nem bírtam tovább.
Mike a nappaliban volt, Vivian pedig az asztalnál pakolta a könyveit. Odamondtam neki:
„Vivian, gyere ide egy percre, ülj le velünk.”
Vivian óvatosan Mike felé nézett, aztán leült a kanapé szélére, felhúzott lábakkal. Nem kerteltem.
„Kivettem a memóriakártyát a menetrögzítőből, Mike. Megnéztem a legutóbbi ‘fagyizás’ felvételét.”
Mike pislogott, mintha fel se fogta volna.
„Elmondjátok, hova viszed a lányomat, és miért titkoltátok?” folytattam.
Mike összerezzent, sértettnek tűnt, de Vivian szólalt meg először.
„Nem az ő hibája. Én kértem, hogy ne mondd el, mert tudtam, hogy nem értenéd.”
„Mit nem értenék?” kérdeztem.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
