Mosolygott, ezúttal még könnyebben. „Én is.”
Amikor kiléptem az üzletből, valahogy könnyebbnek éreztem magam. Nem büszkének, inkább csendesen hálásnak. Azóta is gyakran eszembe jut, mennyire alábecsüljük az apró tetteket. Azt hisszük, csak valami nagy dolog számít. Közben sokszor épp az marad meg a legjobban, amit szinte észre sem veszünk.
Azóta próbálok egy kicsit több időt adni a velem szemben álló embernek. Mert mindenki visz magával valamit, terheket, félelmeket, fáradtságot. És ezt legtöbbször csak akkor látjuk meg, ha valóban a szemébe nézünk.
Néha egy kevés kedvesség is nagyon messzire elér.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
