Egy nyugodt délutánon hívott fel a fiam, és a hangja lágyabb volt, mint általában.
Nem kért semmit, és nem is sietett a beszélgetéssel. Egyszerűen csak azt mondta, hogy szeret.
Teljesen váratlanul ért. Mindig önálló volt, olyan fiatalember, aki mindent maga intézett, és ritkán beszélt az érzéseiről ilyen nyíltan.
Amikor letettük, még sokáig csak ültem, és újra meg újra felidéztem, amit mondott. Volt valami a hangjában, ami nem hagyott nyugodni. Nem félelem szólt belőle, és nem is pánik, hanem valami csendesebb, mélyebb érzés. Aznap este aztán nem sokat gondolkodtam, foglaltam egy repülőjegyet.
Nem szóltam neki, hogy megyek.
Részben azért, mert nem akartam nagy ügyet csinálni belőle. Másrészt egyszerűen látni akartam őt, és tudni, hogy rendben van. Másnap már ott álltam a kollégiumi szobája előtt, és a szívem gyorsabban vert, mint kellett volna.
Amikor a szobatársa ajtót nyitott, rögtön megváltozott az arca. Látszott rajta, hogy senkire sem számított, főleg nem rám. Félreállt, alig szólt valamit, én pedig beléptem, egyszerre bizonytalanul és mégis biztosan.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
