„Jól áll a kerekesszék, szépfiú” mondta nevetve.
Táncoltunk. Én a térdei között álltam, a keze a csípőmön, és ringtunk a gagyi fények alatt.
Akkor azt gondoltam, ha ezt kibírjuk, semmi sem törhet meg minket.
Az érettségi után összeházasodtunk a szülei kertjében. Összecsukható székek, Costco torta, leárazott ruha. Az én családomból senki nem jött el.
Folyton az utcát néztem, hátha mégis megjelennek.
Nem jelentek meg.
A fogadalmunkat egy művirágos boltív alatt mondtuk el.
„Jóban, rosszban, egészségben, betegségben.”
Nálunk ez nem hangzatos ígéret volt, inkább a valóság pontos leírása.
Pár évvel később megszületett a fiunk.
Küldtem értesítőt a szüleim irodájába, mert valamiért még mindig azt reméltem, hogy ettől majd felébred bennük valami. Nem jött válasz. Se kártya, se hívás, semmi.
Eltelt tizenöt év.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
