A hangja nyugodtnak tűnt, de a keze remegett.
A konyhaasztalhoz ültünk. Annál az asztalnál volt minden: születésnapok, bizonyítványok, lehorzsolt térdek, vasárnapi palacsinta. Szinte nem akartam, hogy az a papír is ide kerüljön.
Emily átlökte elém.
– Ezt olvasd el, mielőtt bármit mondok. Valamit be kell vallanom.
Kihajtottam. A kézírása volt, rendezett, pontos.
„NEM BALESET VOLT.”
Elszorult a mellkasom. Egy pillanatra tényleg azt hittem, elkap a szívroham.
Felnéztem rá, próbáltam elütni.
– Emmy, ez valami feladat? Túl sok krimit nézel?
Nem nevetett.
Közelebb hajolt, és olyan halkan beszélt, ahogy gyerekként szokott, amikor rémálomból ébresztett.
– Emlékszem dolgokra, mondta. Olyasmikre, amikről mindenki azt mondta, nem fogok.
A táskájából elővett egy régi, karcos, ezüst színű kagylótelefont. Olyat, amit nagyjából 2010 körül mindenki elhagyott.
Úgy néztem rá, mintha veszélyes lenne. Kiszáradt a szám. Hirtelen sokkal idősebbnek éreztem magam hetvennél.
– Ezt a megyei archívumban találtam, mondta. Egy lezárt dobozban, a bírósági anyagok között. Nem volt bizonyítékként jelölve. Sorozatszám alapján kellett kikérnem.
Még mindig a telefont bámultam.
– Hangüzenetek vannak rajta, folytatta. Arról az éjszakáról. És nagypapa, az egyik üzenetet törölték. Nem teljesen.
Az agyam próbálta összerakni a képet. Miért maradt meg? Miért dugták el? Kié volt?
Végül csak azt kérdeztem, ami számított.
– Mi volt az üzenetben?
Nyelt egyet, a hangja még halkabb lett.
– Nem voltak egyedül azon az úton. És valaki gondoskodott róla, hogy ne érjenek haza.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
