Minden este, közvetlenül azelőtt, hogy az osztály elaludt volna, benézett hozzám egy ápoló. Nem sietett. Nyugodt, halk hangon kérdezte, mennyire fáj, kérek-e vizet, kényelmes-e a helyzetem. Néha eligazította a takarót, megigazította a párnát a hátam mögött. Máskor csak ott maradt pár másodperccel tovább, mintha tényleg ellenőrizné, rendben vagyok-e.
„Csak napról napra.”
„Erősebb vagy, mint ez a helyzet.”
„A felépülés nem verseny, jól csinálod.”
Egyszerű mondatok voltak, mégis sokat jelentettek. A kórházban minden sterilnek és távolinak tűnt, az ő jelenléte viszont emberi volt. Kiszámítható és figyelmes. Vártam ezeket a rövid esti pillanatokat. Nem azért, mert nagy dolog történt, hanem mert azt éreztem, valaki észrevesz. Nem csak egy kórlap vagyok, nem egy ágyszám.
Amikor végre hazaengedtek, megkönnyebbültem. Hálát is éreztem. Indulás előtt odamentem a pulthoz, mert szerettem volna megköszönni az esti törődést.
„Szeretnék üzenetet hagyni annak az ápolónak, aki minden este benézett hozzám” mondtam. „Annak a férfi ápolónak, aki az én szobámhoz járt.”
A recepción dolgozó nő összeráncolta a homlokát, majd megnézte a beosztást. Még valaki odalépett, lapozták a papírokat, ellenőrizték a műszakokat. A zavar csak nőtt.
„Nem volt férfi ápoló a kórterméhez beosztva” mondta végül kedvesen. „Az ellátó csapatban csak nők voltak.”
Először zavartan nevettem, azt hittem, tévedés. De biztosak voltak benne. Azt mondták, a stressz, a gyógyszerek vagy a kimerültség megkavarhatta az emlékeimet. Bólintottam, elfogadtam, és hazamentem. Mégis maradt bennem valami furcsa nyugtalanság. A gyógyulás néha kérdéseket hagy maga után, amikre nincs tiszta válasz, és próbáltam nem rágódni.
A teljes főzési lépésekért lapozz a következő oldalra, vagy kattints a Megnyitás gombra (>), és ne felejtsd el MEGOSZTANI a Facebook-ismerőseiddel.
