Pár héttel később, amikor kipakoltam a kórházi táskámat, éreztem valamit a belső zseb alján. Egy összehajtott papírdarab volt, gyűrött és elhasznált. Lassan kinyitottam.
„Ne veszítsd el a reményt. Erősebb vagy, mint gondolnád.”
Sem név, sem dátum nem állt rajta. Csak ez a két mondat.
Sokáig ültem a papírral a kezemben, és újra végigpörgettem azokat a csendes éjszakákat. Nem tudom biztosan, honnan került hozzám. Lehet, hogy egy olyan dolgozó tette be, akivel hivatalosan nem találkoztam. Lehet, hogy valaki észrevette, mennyire egyedül vagyok, és hagyott egy bátorító üzenetet. Az is lehet, hogy annyira szükségem volt rá, hogy az agyam valahogy kapaszkodót épített belőle.
A végén nem is az számít, mi az igazság. Az számít, mit adott.
A cetli most a fiókomban van. Emlékeztet arra, hogy a bátorítás sokszor akkor érkezik, amikor a legsebezhetőbbek vagyunk, néha magyarázat nélkül. És arra is, hogy az erő nem mindig hangos, sokszor egy kedves szó, egy nyugodt jelenlét, vagy egy rövid üzenet ébreszti fel, pont akkor, amikor a legnagyobb szükség van rá.
